A Vicenza sosem számított Olaszország élcsapatainak, azonban a történelme során nem csak, hogy 30 szezont húzott le a Serie A-ban, de 1998-ben komoly menetelésbe kezdtek a Kupagyőztesek Európa-kupájában, ahol egészen az elődöntőig jutottak. Ugyanakkor ez a klub volt az, amely beindította a későbbi aranylabdás, Paolo Rossi karrierjét, illetve itt lett először profi játékos, a klubnevelés Roberto Baggio.

Az Észak-Olaszországban található Veneto tartományában lévő Vicenzaban (napjainkban 111 000 lakost számláló) már 1902-ben létrejött a labdarúgóklub. Az elsők között megalakult gárdának oly sokat nem is kellett várnia ahhoz, hogy az akkori élvonalba betekintést nyerjen, ugyanis első ottani megmérettetésükre már 1911-ben sor került. Abban az évben egy oda-visszavágós döntő meccsen kellett részt venni a bajnoki címért, és az akkori kor hazai élcsapata, a napjainkban már csak elsüllyedt (ők máskor lesznek említve) Pro Vercelli, illetve a Veneto-Emilia csoport győztese, a Vicenza nézhetett egymással farkasszemet.

Mindkét mérkőzést a Pro Vercelli nyerte meg, de már magában ez is nagy szó volt, hogy az újonc csapat egészen a döntőig menetelt. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a bajnok fehér-fekete csapatnak 9 csapatos, míg a Vicenzának csupán egy 4 csapatos csoportból kellett elérnie az első helyet, hogy a döntőbe kerülhessenek. Az élvonaltól végül 1922-ben kellett búcsúznia.

A következő évben ismét a kiesés sorsára jutottak (1923-ban), de onnan egyből vissza is kerültek, hogy az 1924/25-ös szezonban a második vonal D csoportjának első helyén végezzen, de hiába előzték meg az Udinese-t, végül az utolsó helyre lettek visszasorolva, ami kiesést jelentett. A gárda a két magyar játékosát, Molnár Ignácot (1901-1986) és Horwart Istvánt is szabálytalanul regisztrálta be, ami miatt kapta ezt a büntetést, de az Olasz Labdarúgó Szövetséggel végül kompromisszumra jutottak, hogy a létszámemelkedés miatt visszahelyezik a gárdát. Végül ugyan maradhattak, de a szezon végén ismét a kiesést kellett átélniük, azonban a harmadosztályban sem várt rájuk sok jó, és pár éven belül onnan is búcsúzhattak. Egészen 1933 nyaráig kellett várniuk mire újra a Serie B küzdelmeire hangolódhattak.

A harmincas években többek között olyan játékosok fordultak meg itt, mint például Romeo Menti, aki klub nevelésként 1934-ben debütált a csapatban és négy év alatt 82 meccsen 34 gólt szerzett, majd innen vezetett az útja a Fiorentinához, majd a Torinóhoz, amely közben az AC Milan-nak, a Juve Stabia-nak és egykori klubjának, a Fiorentinának adta kölcsön. Ő szerezte a Grande Torino utolsó gólját (A Benfica ellen 1949. május. 4-án, büntetőből), miután a tragédia bekövetkezett. Érdekes mód a Juve Stabia és a Vicenza is később róla nevezte el a stadionját. Előbbinél csupán az 1944/45-ös szezonban játszott kölcsönjátékosként.

Romeo Menti az Olasz válogatottig is eljutott

De ezekben az években lett a csapat sztárja, Piero Spinato is, aki a mai napig a legtöbb gólt szerezte a csapat színeiben (124-et). Az egykori klubnevelés már 1926-tól erősítette a csapatot és 1937-ig, majd a Calcio Schio-hoz ment, hogy közben a csapat játékos-edzője legyen. 1940-ben visszatért edzőként a Vicenza-hoz, ahol 1947-ig háromszor is leülhetett a kispadra. A teljesség igénye nélkül, még itt szerepelt Bruno Camolese is, aki szintén klubnevelésnek számít és karrierje során a Lazio-ban több mint 100 meccsen szerepelt. Aktív pályafutását egyébként a nevelőklubjában fejezte be.

Közben 1935. szeptember. 8-án a Soroksár ellen avatták fel az új stadionjukat. Ekkor debütált a már említett, de a meccsen még csak a 16. életévében járó Romeo Menti. Az új pálya a régi Borgo Casale pálya közelében épült, amely pár évig a csapat hazai meccseiként funkcionált. A meccset végül a hazaiak nyerték meg 2:1-re, akiknek a kispadjukon ekkor a Révkomáromi születésű Viola József ült, akit Olaszországban csak Giuseppe Viola néven emlegettek.

Érdekesség, hogy a Vicenza kispadján 1923-tól magyar edzők ültek, kezdve Wilheim Vilmossal (1895-1962), bár 1936-tól ’37-ig a cseh származású Walter Alt navigált, de ezt leszámítva 1939-ig csak magyar edzőkben gondolkoztak a piros-feketéknél. Amikor 1939-ben Kuttik András (1896-1970) távozott a kispadtól, a csapat csupán a Serie C-be vitézkedett, ahová 1935-ben esett ki. Öt év kellett ahhoz, hogy visszalépjenek a B-be, majd 1942-től készülhettek először - akkor már Serie A néven nevezett (1929-től nevezik így az élvonalat) -  az elsőosztályra.

Ekkor még csak 1948-ig bírt az élvonalban maradni. Az előző szezonban még az előkelő ötödik helyen futottak be, de ekkor kezdtek kibontakozni az anyagi problémák, amelyek az ötvenes évekre még nagyobb terhet okoztak a klubnak. 1953-ban jött a mentőöv, amikor a schioi székhelyű Lanerossi gyapjúcég megvásárolta a csapatot. Természetesen ez névváltoztatást is jelentett. A csapat onnantól kezdve Lanerossi Vicenza néven folytatta tovább. Az akkor még csak B-ben szereplő gárda 1955 nyarán megnyerte a másodosztályt, majd nem csak, hogy feljutott az A-ba, de ott 20 évig benn is maradt. Ugyan a feljutást Aldo Campatelli-vel érték el, de az élvonalba már Guttman Bélát nevezték ki a csapat élére, aki első nekifutásra a kilencedik helyig kormányozta a gárdát, majd távozott. Máig Guttman volt az utolsó magyar a csapat kispadján.

Az 1953/54-es csapat

Húsz év alatt a hatodik helynél jobbat nem értek, de azt kétszer is, 1964 (ekkor a liga gólkirályát is ők adták, a 25 gólos brazil Luis Vinicio-t) és 1966 nyarán is elérték. Végül 1975-ben, a 14. helyen végezve búcsúzhattak az élvonaltól. A gárda először csak éppen benn tudott maradni a B-ben, de a nyáron a klub akkori elnöke, Giuseppe Farina rekordot jelentő 2,6 millió líráért megvette a Juve fiatal nevelését, Paolo Rossi-t. Ekkor kezdett kirajzolódni egy úgynevezett win-win helyzet, amelyben később nem csak a klub, de a játékos is győztesen került ki. A gárda ugyanis próbált előretörni és a kiesési harc helyett a feljutást célozta meg. Paolo a Juventus-ban három térdműtéten is átesett, végül még a zebrák kölcsön is adták a Como-nak (de így is 3 meccsen pályára léphetett a torinói klubnál, bár ott még jobbszélsőként kezdte).

Azon a nyáron (1976-ban), az akkor még 50 éves Giovan Battista Fabbri-t (1926-2015) nevezték ki a Vicenza élére, aki úgy döntött, hogy Rossi-t elmozdítja a szélről és a támadások középpontjába helyezi. A mesternek ugyanis nem tetszett, hogy az eredeti középcsatárát sérülések hátráltatják. Ez a döntés végül nem csak Rossi, de a klub szárnyalását is eredményezte. A fiatal támadó 21 góljával a bajnokság gólkirályaként vezette fel a gárdát a Serie A-ba.

Balra Fabbri, jobbra Rossi

Újoncként nem csak, hogy visszajutottak, de rögtön a második helyre futottak be, ami klubrekordot jelentett. A második hely elérése UEFA kupameccset jelentett, de az első szembejövő ellenfél, a cseh Dukla Prága előbb hazai pályán 1:0-ra legyőzte a piros-fehéreket, majd a Vicenza otthonában 1:1-ükkel ki is ejtették az olaszokat. A szezon végén csupán a 14. helyen végeztek a piros-fehérek, ami kiesést jelentett az élvonalból.

A kiesést követően Fabbri távozott, Paolo-t pedig a Perugia vette kölcsön, ahol 28 meccsen 13 gólt rámolt be az ellenfelek hálójába. 1980 nyarán, mikor a Vicenza csupán az ötödik lett a B-ben, a Juventus visszaszerezte az egykori játékosát. Rossi összesen 94 meccsen 60 gólt szerezve távozott a piros-fehérektől, és az se mellékes, hogy ebből a klubból válogatták be őt először az Olasz válogatottba. A játékosnak ekkor már olyan jól ment a pályafutása, hogy 1982-ben az Aranylabdát is megnyerte.

A gárda két évvel később már a B-ből is búcsúzni kényszerült és 1981 nyarától már a Serie C-re készülhettek. A következő évben egy bizonyos Roberto Baggio került fel az utánpótlásból, aki 3 év alatt 36 meccsen 13 gólt szerezve a gárda színeiben, majd eligazolt a Fiorentina-ba, hogy 1990-ben a Juventus-hoz menjen, ahol meghatározó játékossá vált. Közben a Vicenza 1985-ben nem csak, hogy visszajutott, de 1986 nyarán a Serie B harmadik helyén végezhetett, ami elvileg feljutást jelentett volna, de a Szövetségi Bíróság szerint a Vicenza is érintett volt a fogadási csalásokban, ezért maradniuk kellett a B-ben. A gárda pedig a következő szezonban ki is esett, és csak 1993 nyarán bírtak visszajutni. 1990-től egyébként már Vicenza Calcio néven szerepeltek.

A klubnevelés, Baggio

Két szezon kellett ahhoz, hogy 1995-ben feljussanak a B-be, ahol a második évükben újabb feljutást ünnepelhettek. Újoncként előbb a kilencedik, majd a nyolcadik helyen végeztek. Utóbbi esetén az Olasz kupában menetelésbe kezdtek és meg sem álltak a döntőig, ahol a Napoli-t 3:1-es összesítve győzték le. Ehhez a felemelkedéshez az kellett, hogy 1994-től Francesco Guidolin vegye át a csapat irányítását, aki 4 évig navigálta a csapatot.

A dönő megnyerése egyenesen utat jelentett a Kupagyőztesek Európa kupájába, ahol az első körben 3:1-el a Legia Warsaw-at, a második körben 5:2-es összesítéssel a Shakhtar Donyeck-et, majd a holland Roda-t összesítve 9:1-el oktatták ki. Az elődöntőben azonban már nem ment ilyen simán a csapatnak, ugyanis a Chelsea-t kapták. Az első meccs még kedvezően alakul a piros-fehérek számára, mivel 1:0-ra győzni tudtak hazai környezetben, és ugyan Londonban is megszerezték a vezetést, de a kékek Gus Poyet, Gianfranco Zola és Mark Hughes góljainak köszönhetően bejutottak a döntőbe, amelyet Zola góljával meg is nyertek a Stuttgart ellen. Apró vigasz, hogy a gólkirály 8 góllal a Vicenza játékosa, Pasquale Luiso lett. A forgatókönyv a szezon végén ugyanaz volt, mint a legutóbbi európai selejtezőjük után: 14. hely és kiesés a bajnokságból. Máig ez volt az utolsó Serie A-s szereplésük.

A Serie B-ben hamar közép-, majd alsóházi csapattá váltak. 2014-ben és 2015-ben azonban elérték a Play-Off-ot, de ott el is bukták a feljutást. 2017-ben pedig már búcsúzniuk is kellett a másodosztálytól, ahová 2020-ban visszajutottak két év erejéig.

Közben 2016 márciusában az új igazgató kijelentette, hogy 20 millió eurós tőkeerősítésre lenne szüksége a klubnak, de az év májusában az új konzorcium csupán 2,5 millió euró volt képes biztosítani. 2016 szeptemberében a gárda korábbi elnökét, Tiziano Cunico-t és Dario Cassingena-t is beperelte az Olasz Labdarúgó Szövetség, akik szerint a piros-fehérek Milos Malivojevic és Mattia Sandrini-t is egyaránt 1,2 millióért adták el papíron a Parma-nak, ami a Szövetség szerint egy felfújt árat jelentett. Érdekesség, hogy végül egyik játékos sem futott be értékelhető karriert.

Az évek során hiába cserélődtek ki a tulajdonosok, a csapat pénzügyi gondjai csak nem akartak megoldódni és 2018. januárjában csődeljárás alá kerültek. Még abban az évben jöhetett az újjaalakulás, amelyhez a Rosso családhoz köthető OTB Group biztosította az anyagi szükségleteket. 2020. december. 9-én Paolo Rossi, 64 évesen elhunyt. Az egykori aranylabdás temetésén maga Baggio is részt vett.

 Magyar vonatkozás:

• Az Vicenza U19-ben szepelt Trepák Attila, aki később megfordult a többek között a Szeged, a Bajai LSE és a Cegléd csapatánál is. 2017-ben vonult vissza.
• Ide volt kölcsönadva 2012. szeptemberétől a szezon végéig Laczkó Zsolt, aki 13 meccsen léphetett pályára a csapat színeiben.

Tabella: KATTINTS