Az 1912-ben alapított klub sikerkorszaka a negyvenes-ötvenes évekre tehető. Az egykor még régi fényében tündöklő szigetországi csapat négyszer lett bajnok az élvonalban, de háromszor a bronzérmet is megszerezték, majd ahogy az lenni szokott, – néhány következmény után – a Csepel is felült arra a bizonyos csúszdára. Közkívánatra jöjjön Magyarország egyik leghíresebb „eltűnt klubja”, a Csepel FC.

A helyi labdarúgás múltját (ahogy a bevezetőben is említve volt) az 1912-es évre teszik, azonban a kezdetek még régebbre tehetőek, igaz, akkor még nem a sport volt az elsődleges szempont. Egészen 1892. december. 10-éig kell visszamennünk az időben, amikor is a Weiss fivérek (Weiss Berhold és Weiss Manfréd) „telep- és építési engedély” iránti kérelmet nyújtottak be.

Az említett testvérpár nevéhez fűződik az Első Magyar Konzervgyár, amelyet 1882-ben alapítottak, de a dinamikus fejlesztési célok és egy szerencsétlenséggel végződő robbanás, arra az elhatározásra következtette őket, hogy új gyártelep után nézzenek. Így került a képbe Csepel. A következő év elejére már a fegyvertöltény hüvely felszerelésre szóló telepengedélyt is megszerezték Weiss-ék. Négy év múlva már a leendő hatalmas komplexum körvonalai is kirajzolódtak és az évek során a gyár egyre nagyobb fejlődésen ment keresztül, köszönhetően a Monarchia (1867 – 1918) hadügyminisztériumának, amelynek a gyártól voltak megrendelései. Így jutottunk el az 1900-as évekre (videó: KATTINTS).

Ekkor már nem csak, hogy létrejött az MLSZ, de egyre több helyen, grundon, vagy telken kezdett pattogni a labda. Nem volt ez másképp Csepelen sem, ahol a Kalóc tér jelentette a helyi srácok „pályáját”. Az 1900-as évek elején a lőszergyár egyre jobban fejlődött és biztos állást jelentett, aminek köszönhetően 1909-ben Fehéry Ákos (a kor futball-szakértője, egykori válogatott, későbbi ismert játékvezető) első osztályú játékosokat csábított a gyárhoz, akikkel a frissen alakult Csepeli Atlétikai Klub akár az I. osztály küzdelmeibe is bekapcsolódhatott volna. A többi klubnak nem tetszett, hogy a CSAK (tehát a Csepeli Atlétikai Klub) egyből az élvonalban akar indulni.

Fehéryék indoklása így hangzott:

„A Csepeli Atlétikai Klub a sportnak, a labdarúgásnak olyan propagatív tényezője lehet, aminek jelentkezéséért hálás kell, legyen a szövetség. Mi új területen, munkásaink körében propagáljuk a sportot. Ezzel együtt mindjárt munkaalkalmat is tudunk nyújtani egy sereg állástalan ifjú sporttehetségnek, olyanoknak, akik aztán továbbadják sporttudásukat a munkásság körében.”

Fehéry Ákos

Az első osztályú csapatok szerették volna, ha a CSAK végig járja a szamárlétrát, de a másod- és harmadosztálybeli csapatok is ellenezték a klub belépését, mondván, egy szupercsapat komolytalanná tenné a bajnokságot. Végül az MLSZ a III. osztályba sorolta a csapatot, de ez nem felelt meg a csepeli elképzeléseknek, ezért Fehéryék megpróbáltak egy fúziót a BAK-kal (Budapesti Atlétikai Klub – az első osztályban szerepelt akkortájt), megalapítva ezzel a kék-fekete BCSAK-ot, de ebből végül nem lett egyesülés. A

CSAK hamar kimúlt, és ugyan maradtak még csepeli klubok, mint például a Csepeli Sport Egyesület, vagy a Csepeli Labdarúgó Ifjak, azonban ezek inkább afféle alkalmi társulásoknak számítottak. Tehát az igény továbbra is megvolt, de a kezdeményezést csak a gyártól volt várható, mivel a területén feküdt az egyetlen, félig-meddig szabályos és használható pálya, ráadásul néhány volt CSAK játékos ott dolgozott és a fiatal munkások körében is nagy népszerűségnek örvendett a játék. Néhány tisztviselő is azon volt, hogy alakítsanak egyletet, így 1912 tavaszán a Beck kávéházban eldöntötték, életre hívják a Csepeli Testedző Kört. Elnöknek Stern Richárdot kérték fel, Kux Sándor jogtanácsos elnök, az ügyvezető pedig Fehéry Ákos lett.

Nem sikerült a fúzió a BAK-kal.

Az első bajnoki szereplés nem sikerült rosszul, noha a csepeli álmoktól elmaradt. A bajnokság negyedik helyén végzett a csapat, s a következő idényt úgy kezdte, hogy meg szerette volna nyerni a Pestkörnyéki I. osztály küzdelmeit, de az ágyúszó beleszólt a nagyra törő csepeli elképzelésekbe. A játékosok egy részét a harctérre szólította (az I. világháború), a többiek pedig a hadiüzemmé nyilvánított gyárban a gépek zaját hallgatták, nem a labdapattogást. Ez három év leállást jelentett a CSTK-nak (tehát a Csepeli Testedző Kör).

1917 őszén a csapat benevezett a hadibajnokságba és a III. B osztályban az ötödik helyet érték el, de ezt követően ismét beköszöntött a vég. Ekkor már a Monarchia szénája is rosszul állt, amin már a csepeliek sem tudtak segíteni, sőt, egy ideig a CSTK-t sem tudták feltámasztani. Az újraindulást az is hátráltatta, hogy Fehéry Ákos elhunyt és a MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet) Csepelre is befészkelte magát, ami azt jelentette, hogy a sporton keresztül akarta megnyerni magának a fiatalokat és páran át is léptek.

Magyar Országos Véderő Egylet címere az 1920-as évektől.

Egészen 1922-ig kellett várni a CSTK újraindulására. De ez nem ment zökkenőmentesen, mert a klub vagyona egyetlen garnitúra szerelésből és egy labdából állt, így hiába jelentkeztek a fiatalok, Kiss József elnök és a vezetőség többi tagja úgy határozott, – mivel fillérekből tartotta fenn magát a klub – hogy a felnőtt csapat a Középmagyar Labdarúgó Alszövetségben indul, az ifik egy év „pihit“ kapnak az anyagi erők egyesítésére. Azt se felejtsük el, hogy ekkor még nem voltak horribilis fizetések.

A felnőttek 50 fillér tagdíjat fizettek, később a tanulóktól már nem kértek semmit. Az ifik a futballcipő gondot közadakozásból megoldották, a mezeket átadták az utánuk pályára lévő fiataloknak. A Weiss Művek ekkor nem a legszebb időszakát élte – finoman fogalmazva. A háború elvesztése, az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása és az azt követő román katonai megszállás válságos helyzetbe sodorta gyárat. A Tanácsköztársaság idején (1919. március. 21 – 1919. augusztus. 1), amikor a gyárat államosították, Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg azzal, hogy mérget vett be, de a munkásai orvost hívtak és a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően túlélte az esetet.

Weiss Manfréd

A gyógyulása érdekében a családja Bécsbe vitette, de Manfréd 1920-ban visszatért, miután a helyzet stabilizálódott és még egyszer csodát művelt: bár tombolt az infláció és a román hadsereg a gyár gépeinek, anyagkészletének jelentős részét elhurcolta, a megmaradt berendezésekkel sikerült áttérni a béketermelésre és szinte mindenféle acél- és fémipari termékeket gyártottak. Például: Patkószegek, tejeskannák, mezőgazdasági kisgépek és közhasználati cikkeket. Manfréd halála után két fia, Alfonz és Jenő, valamint Korbuly Károly vezérigazgató vették át a kombinált irányítást. Különös gondot fordítva a kiváló műszaki- ás szakmunkásgárda kialakítására, megerősítésére.

Eközben a Csepeli Testedző Köre megkezdte a szereplését: a felnőttek a kerületi II. osztályban második – harmadik helyezéseket értek el, majd 1926 nyarán átkerültek a Budapesti Labdarúgó Alszövetségbe. Ekkor már két-két felnőtt és ifjúsági csapattal rendelkezett a CSTK, de hiába szerzett bronzérmet az első csapat az 1926/27-es szezonban a BLASZ III. osztályban, a pénzhiány továbbra is megvolt.

Ebből kellett volna több a Csepelnek.

A tagdíjakat hiába emelték fel 1 pengőre, így is alig futotta bármire is, de közben a vendégcsapat HÉV költségét is meg kellett téríteni, ugyanakkor a legnagyobb gondot a pálya hiánya jelentette. Bár volt egy épített sporttelepe, de a MOVE számára és ne felejtsük el, hogy az említett egyesület rendőrkapitány elnöke egyre jobban unta a gyáriak jelenlétét, aminek következtében Pesterzsébeten bérelt pályát a Csepeli klub. Az „új pályán“ érte első felnőtt bajnoki aranyérmét a csapat, mégpedig a BLASZ III. osztály Malaky-csoportjában. Ezt követte a 3 csoportgyőztes egymás elleni meccse, és mivel a Csepel mindkét ellenfelét 2:1-re legyőzte, így ők lettek az abszolút bajnokok.

De a pályahiány továbbra is emésztette a klubtagokat, akik végül megtalálták a megoldást: a  Katona József utca, Bajcsy-Zsilinszky és József utca által határolt területen 15 évre béreltek telket egy bolgár kertésztől. A pálya megalakuláshoz kellett az 1000-1500 tagú szurkolótábor téglajegye, akiket közmunkára hívtak, de még így se volt 100%-ra kész a pálya, legalábbis amit az MLSZ előírt. Cékl János elnök vezetésével küldöttség ment a gyárhoz. A gyáriak panaszkodtak is a gyártulajdonosnak, aki meghallva, hogy a MOVE-nak milyen gazdasága van, etasítást adott a csövek kiszállítására. Alakult a pálya, olyannyira, hogy márcsak a külső kerítés hiányzott. Végül a csepeli Hohfelder-fatelep volt hajlandó faanyagot kölcsönözni, de biztosítékul betáblázta négy egyesületi vezető vagyonát.

Az eredmények elmaradtak a vártnál, és a csepel kizúgott a BLSZ II-ből. Ekkor már a profizmus is jelen volt a magyar labdarúgásban, de Csepelen az anyagi gondok folyamatosan jelen voltak, mégis úgy döntöttek, hogy az első csapatot a profi II. ligában szerepeltetik, az ifik pedig átveszik az amatőr harmadosztályt. A jobb eredményeket az ifik tudták felmutatni.

A belépődíjak mellett gyűjtések, bálok, színielőadások jelentették az amúgy labilis anyagi alapot. 1937-ben a gyár és a klub ismét „egymásra találtak“, ami névváltoztatást is eredményezett (így lett a Csepel FC-ből Weisz Manfréd Football Club). A gyár lelkesen is állt ehhez az egészhez és nem csak az hajtotta őket, hogy letudják a rendeletekben szereplő munkássport kötelezettséget, hanem ezzel az adójukból is spórolhatnak egy keveset.

A csapat mellé a mindentudó intézőt, Faragó Lajost tették. A következő év februárjában a Fradi látogatt a Katona József utcai pályára egy bemutató mérkőzésre. A találkozón a gyár hatalmasságai is ott voltak, akiknem nem tetszett a rossz talajú játéktér. Ennek következtében Wahl Henrik igazgató ígéretet tett egy új sporttelep építésére.

A nyitómeccs végeredménye

Ugyan a Weiss család váltig állította, hogy őket a futball nem érdekli, de ha már hozzáfogtak, akkor komolyan szeretnék venni. Részben azért is, mert a család és a cég hírneve megkövetelte, hogy ha valamihez a nevüket adják, az ne menjen rosszul. Közben Faragó meggyőzte a gyár vezetőit, hogy ne sporttelepet, hanem korszerű stadiont létesítsenek. 1938. május 31-én megtörtént az első kapavágás és 1939. október 15-én már a nyitómeccset rendezhették meg.

A nyitómérkőzésen a Csepel 18:2-re legyőzte a Szentlőrinci AC-t! Ekkor már a gyárban javában tartott az egyes üzemek közötti bajnokság, amelyek során számos tehetség nőtt ki a gyár berkein belül. A stadionavató eredménye a mai szemszögből erősen meglepőnek tűnhet, de abban a szezonban (1939/40) több ehhez hasonló eredmény is született. Például az előző, 6. fordulóban a Fradi (a II. csapata játszott a bajnokságban) 11:1-re legyőzte a Budakalászi MOVE TSE-t (a 10. fordulóban az Újpest II 11:2-re verte a Budakalászi csapatot). A szezon végén, 1940 nyarán a csapat az első helyen végezve jutott fel az élvonalba.  A megépülő pálya és a bajnoki cím jó alapot biztosított a sikerkorszakhoz.

Az egyik igazgató, Garas Lajos kijelentette, hogy a csapat nem tanulni megy az első osztályba. A klub feljutása, na meg, hogy a hadüzem nagy vonzerővel bírt, egyszerűen vonzotta a jobbnál jobb játékosokat. A stadion építési munkálata remekül haladt, az új öltöző elkészülése is haladt és a bajnokság közben megszerezték az Erdélyi származású, Marosvári Bélát (jobbösszekötő), aki később szép karriert futott a Csepeli klub színeiben. Novemberbe edzőcsere történt – Lukács Gedeon kérte a szerződése felbontását, mivel a civil foglalkozása egyre jobban gátolta őt a csapat vezetésében. Helyére az a Jávor Pál érkezett, aki játékoskarrierjének nagy részét Újpesten töltötte. Jávornak nem volt ismeretlen a csapat, mert Lukács betegségének idején rövid ideig ő irányíthatott.

Jávor Pált a Nemzeti Sport a „legaranyosabb“ edzőnek nevezte (KATTINTS).

A Csepel nem csak, hogy tisztességesen helytállt, de az 1940/41-es szezont az 5. helyen zárta, 30 ponttal. Mindössze 4 pontra lemaradva a második helyen végzett Újpesttől (őket a szezon közben 2:1-re megverték!). Az 1941/42-es szezon kezdete előtt több nagy név is távozott. Elhagyta a csapatot Szabó kapus, Korányi, Rökk és Harangozó is.

Ők egytől egyik évekig kezdőjátékosok voltak Csepelen. A pótlásukat saját nevelésű fiatalokkal oldották meg. Ilyen volt Jáger, Bakos, Szekeres és Kiss II is. A csapat jól rajtolt és októberben 17 000 néző előtt, hazai pályán (a tudosítások szerint orkán erejű szél) megverte 3:2-re a Fradit. A Csepel az őszi szezont az élen zárta, de a lendület a szezon második felében is kitartott, ami azt jelentette, hogy az 1941/42-es szezonban a Csepeliek nyerték meg az első osztály küzdelmeit. Több szempontból is komoly fegyvertény volt, hogy a klub bajnok lett.

A második élvonalbeli szezonjában bajnok lett a Csepel.

Egy felől sokáig idegenül szemlélte a Nemzeti Sport a vállalati-egyesületi formát, de mint már megtudhattuk, ez nagy előnyt jelentett a Csepelnek. Amellett se szabad elmenni szó nélkül, hogy a Fradi ekkor brutális mértékben szórta a gólokat. Harminc bajnoki meccsen 124 gólt jegyeztek, igaz, 69-et kaptak, aminek köszönhetően csak a 6. helyen tudtak végezni. Továbbá nem a Csepeliek rendelkeztek a legszilárdabb védelemmel, illetve a legjobb támadósorral. Az amatőr Csepel is tarolt, ők az NBIII Alföldi csoportját nyerték meg.

Íme a lista azókról, akik megnyerték az élvonalat:

• Dósai István (kapus, 29 mérkőzésen szerepelt),
• Szekeres András (kapus, 1),
• Kallói Béla (hátvéd, 30),
• Szalay II István (fedezet, hátvéd, 30),
• Kapta László (fedezet, 29),
• Gere József (fedezet, 23),
• Dudás János (fedezet, összekötő, 30),
• Kiss II Alajos (jobbszélső, 12),
• Marosvári Béla (összekötő, középcsatár, 29),
• Szabadkai Lajos (középcsatár, 27),
• Jávor II László (összekötő, 15),
• Pintér József (balszélső, 29),
• Váradi Béla (jobbszélső, 17),
• Devecseri Sándor (csatár, 3),
• Olajkár II Sándor (hátvéd, fedezet, 22),
• Surányi László (szélső, 2),
• Rákosi (Rottenbiller) Ferenc (fedezet, 1),
• Keszthelyi II Mihály (csatár, 1)

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!