„A francia futballtörténelem egyik legszebb oldalát írtuk meg”
A Calais RUFC mindig is egy olyan csapatnak számított Franciaországban, amely az alacsonyabb osztályokban vitézkedett, de az 1999/2000-es szezonban nagy menetelésbe kezdett a francia kupában – legyőzve több élvonalbeli együttest – és meg sem álltak a döntőig.
Már 1902-ben, Racing Club de Calais néven alapítottak futballklubot a Franciaországi Calais városában. Abban a városban, amely a francia települések közül a legközelebb (nem egész 38 km) fekszik a brit partokhoz. Az akkor már több mint 60 000 lakossal rendelkező Calais-ban a szurkolók eleinte a Coupe de France-ban (tehát a Francia kupa) elért eredményeknek tapsolhattak. Az 1920’-as években sosem jutottak tovább a negyeddöntőnél, de már önmagában is nagy eredményeknek számított ez a klub életében. Ugyan 1933-ban profi csapattá váltak, de a professzionális státuszt 5 év után, 1938-ban feladták és több évtizedig az amatőr osztályokban ragadtak. 1962-től pedig a CFA (amatőr bajnokság) és a Division d’Honneur (regionális liga) között ingáztak.
Közben még 1947-ben megalakult az Union Sportive, amely két helyi gárda egyesülése után jött lére. Legnagyobb sikerei szintén a Coupe de France versenysorozathoz köthető, de ők legtovább csak a legjobb 32-ig tudtak eljutni. Emellett a Coupe Gambardella-ban (18 éven aluliak kupaversenye) is részt vettek és nem is értek el rossz eredményeket.
Az RC Calais és az Union Sporttive 1974-ben jutott oda, hogy egyesüljenek és Calais Racing Union Football Club-ra nevezzék át az újonnan fuzionált egyesületet. Az új klub mindkét jogelőd színét is megtartotta, de az áttörésre akkor került sor, amikor 1995-ben kinevezték a spanyol Ladislas Lozano-t a csapat élére, és a gárda az 1999/2000-es szezonban sorra érte a bravúrokat a francia kupában.
Akkoriban a calais-i emberek nem a legszebb napjaikat élték. A környék az egyik legnehezebb gazdasági helyzetben volt Franciaországban. Az addigra már 75 000 lakost számláló városban 17 %-os volt a munkanélküliség, és a lakosság fele nem keresett évente 5000 fontnál többet. Az amatőrökből (foglalkozásukat tekintve boltosok, tanárok és munkások) álló negyedosztályú gárda is megérezte a gazdasági helyzetet, amely az előző évében 200 000 fontot vesztett, és akik a csapatban játszottak, azok nem kaptak fizetést. Megélhetésüket az alacsony fizetésű munkák biztosították.
A jobbhátvédként szereplő Jocelyn Merlen és a szélsőposzton bevethető, Mickael Gerard helyi készpénzben adott el alkoholt az angol utazóknak. A középpályán és a védőként is játszó Gregory Lefebvre táborkísérő, Stephane Canu kertész, és a csapatnál sztárjátékosnak számító Emmanuel Vasseur (pályafutása alatt több időszakban is a Calais-t erősítette) villanyszerelő volt a La Manche csatornában található Csatorna-alagútban.
Menedzserük, Ladislas Lozano, aki még gyerekként menekült el Franco Spanyolországából, a terület sportlétesítményeinek gondozásáért felelős tanácsvezetője volt.
Az egymást követő kupagyőzelmek lehetővé tették, hogy a játékosok és a szurkolók egy pillanatra elfelejtsék a mindennapi nehézségeket. A francia kupa legjobb 32 csapatába kerülő Calais mellett négy másik amatőr, és egy félprofi (Dunkerque) is képviseltette magát. Az esélytelenségnek ugyanakkor megvan a maga előnye – ha olyan párosítás jön létre, hogy a két csapat között kétosztálynyi különbség van, akkor a lejjebb szereplő gárda otthonában rendezik meg a találkozót.
Az első profi csapat, amelyet a gárda hazai pályán fogadott a Lille volt, akik ellen 1:1-es döntetlent értek, és a büntetőpárbajban 7:6-ra le is győzték a vendégeket. Ezt követte az ötödik ligás Langon-Castet FC elleni 3:0-s győzelem, majd a másodosztályban szereplő Cannes elleni meccs, amelyet – mint a Lille ellen – szintén 1:1-re hoztak, és a büntetőpárbajt (4:1-re) ezúttal is hozni tudták. A Cannes legyőzése 2000 brit fontot jelentett fejenként a játékosoknak, és a győzelem után a nyilvánosság reflektorfényébe kerültek.
A következő körben már a Ligue 1-ben szereplő Strasbourg várt a csapatra, de ezt a meccset már Lens-ben kellett megrendezni, mert a Calais 2100 férőhelyes stadionja túl kicsi volt. A gárdának ekkor már akkora támogatása volt, hogy 250 buszt kellett indítani a 65 mérföldre lévő mérkőzésig, amelyet Christophe Hogard (szociális munkás) és Jocelyn Merlen góljainak köszönhetően 2:1-re megnyertek, és ezzel bejutottak az elődöntőbe.
Az elődöntőbe a regnáló francia bajnok, a Bordeaux várt a Calais-ra, amely ezúttal is hazai pályán várhatta a találkozót. A bajnokcsapatban többek között ott volt a válogatott Christophe Dugarry, Lilian Laslandes, Johan Micoud és Sylvain Legwinski is. Erre a mérkőzésre már 40 000 szurkoló utazott el Lens-be, hogy a csapatnak szurkolhasson. A sárga-pirosak hosszabbításra kényszerítette a regnáló bajnokot, amelyet végül 3:1-re meg is nyertek és készülhettek a döntőre.
„Ezen az estén a Calais beleírta magát a történelembe. A francia futballtörténelem egyik legszebb oldalát írtuk meg.”
– vélekedett 2020-ban Lozano.
A sikerért a játékosok fejenként 10 000 fontot kaptak, Lozano pedig kisebb szívinfarktust kapott az ünneplés közben, amelynek következtében összeesett és 3 napig a korházban kellett feküdnie. Ekkora már az ország többsége a kiscsapat mögé állt. A klubhoz 50 000 jelentkezés érkezett a döntőre, de csak 19 300 ülőhelyet osztottak ki. Sokan azért mentek Párizsba, hogy közel legyenek az eseményhez és átéljék a varázslatot a Nantes ellen.
2000. május 7-én az 50. percig úgy tűnt, a tündérmese folytatódik, ugyanis Jéróme Dutitre góljával még vezettek, de végül a későbbi Manchester City és Wigan játékos, Antoine Sibierski két góljával (utóbbi az utolsó percben, tizenegyesből) a Nantes hódította el a kupát.
Teljes meccs: KATTINTS
Mikael Landreau, a Nantes kapitánya meghívta a Calais csapatkapitányát, Reginald Becque-et, hogy együtt emeljék fel a francia kupát. Gyakorlatilag ez volt a Calais csúcspontja. Később a francia elnök megkereste Lozano-t, akiknek a következőket mondta:
„Chirac úr azt mondta nekünk, hogy van sport- és erkölcsi győztes. Azt mondta, a Calais volt az igazi győztes.”
Ez a bravúrszereplés lehetővé tette Lozano-nak, hogy kikerüljön az anonimitásból és megismertesse magát és a csapatot a nyilvánossággal, különösen a futball világával. Végül 2001-ben távozott a Calais-tól, hogy a felsőbb osztályokban is kipróbálhassa magát, de a későbbiekben főleg katari, algériai és tunéziai csapatoknál dolgozott (elmondása szerint: „a francia futball nem akart engem”). A Nantes a következő szezonban megnyerte az élvonalbeli bajnokságot, de a következő kupamenetelésre 2006-ig kellett várniuk, de akkor már a negyeddöntőből kizúgtak.
Később már a pénzügyi problémák is megjelentek a gárda életében és 2017-ben felszámolták a klubot. Azonban azt ne felejtsük el, hogy sok más alacsonyabb osztályú klub is a Calais nyomdokaiba lépett a francia kupában. Ilyen volt az Amiens, amely 2001-ben döntőt játszhatott, vagy a legjobb négy közé kerülő Dijon (2004), Nimes (2005) és a Gazelec Ajaccio (2011). 2012-ben a negyedosztályú Quevilly szintén a döntőig jutott, 2018-ban a harmadosztályú Les Herbies és a Chambly az elődöntőbe találkozott egymással.
„A klubnál eltöltött hat évhatással volt rám, de a helyiek mentalitására, küzdelmeire is. Túllépve a határaikat, elutasítva a viszontagságokat. A Calais karaktereket kovácsol.”
– vélekedett évekkel később Lozano, a sofoot.com francia futball híroldalnak adott interjújában.
A városban, 2008-ban épült meg a futballstadion, amelyet a szellemi utód, a Grand Calais Pascal FC használ.
Facebook: KATTINTS
Ismertebb játékosok, akik egykor megfordultak a Calais-nál:
- Verner Licka: Az egykori kilencszeres csehszlovák és hatszoros olimpiai válogatott támadó az 1991/92-es szezonban szerepelt a csapatnál.
- Alain Mogés: A jelenleg hatszoros francia guianai válogatott középhátvéd 2013-tól 2016-ig szerepelt a gárdában.
- Marvin Assane: a csádi válogatott kerettagságáig már eljutott, a még csak 29 éves középhátvéd. A 2015/16-os szezonban erősítette a gárdát.
- Roman Bazan: a huszonegyszeres egykori lengyel válogatott középpályás a karrierje zenitjén, az 1973/74-es szezonban szerepelt a csapatban. 2012. június. 20-án, 73 évesen elhunyt.
- Mustapha Merry: tízszeres marokkói válogatott, aki az 1990/91-es szezonban erősítette a gárdát.
- Pascal Razakanantenaina: negyvenegyszeres madagaszkári válogatott, aki 2011 nyarától 2014 nyaráig szerepelt itt.
- Dorian N'Goma: egyszeres kongói válogatott, aki a 2011/12-es szezonban szerepelt a Calais színeiben.
- Arnold Bouka Moutou: tizenkilencszeres kongói válogatott, aki a 2010/11-es szezonban szerepelt a klub színeiben.
- Moké Kajima: 1-1 meccs jutott neki a kongói demokratikus, majd republikus csapatban. A 2009/10 és a 2010/11-es szezonban erősítette a gárdát.
- Gia Guruli: a háromszoros georgiai válogatott az 1997/98-as szezonban szerepelt a gárdában, majd visszavonult.
- Henrik Agerbeck: négyszeres dán válogatott, aki 1990 nyarától, 3 évig keresztül erősítette a csapatot.